A CineDocs kompetitív szekciót 2019-től vezették be a szervezők, akik idén is elsősorban olyan alkotásokat részesítettek előnyben, amelyek némileg kreatív eszközökkel dolgozták fel az adott témát. Hisz a fikciós filmhez hasonlóan nyultak szinte az összes filmes eszközhöz (kreatív vágás, zene, vágás, dramaturgia, stb.) Ha a fesztivál kizárólag ebből az általam rövidesen ismertetendő tíz dokumentumfilmből állna, már nagyon megérné ellátogatni Miskolcra, a Művészetek Házába.
Kezdjük máris a nyitó nap egyik durranásával, az a-ha legendás norvég szintipopbandáról szóló, életrajzi doksival. Az a-ha: a film [a-ha: the movie] Thomas Robsham és Asland Holm munkája. New Yorkban, a Tribecán mutatták be először, és persze óriási sikernek bizonyult. A ’70-es években még underground helyeken zenéltek, aztán 1985-ben egy éjszaka leforgása alatt váltak a “Take On Me“-vel egy csapásra világhírűvé. Ahhoz, hogy a zenei topliták élére kerülhessenek, Steve Barron ikonikus animációs klippje is kellett. A “Take On Me” mára 1,3 milliárd megtekintésnél tart a YouTube-on. A soha nem látott, archív felvételeket bemutató alkotásban természetesen a banda három szívtiprója, Morten Harket (vokál), Magne Furuholmen (billentyű) és Pål Waktaar-Savoy (gitár) is visszaemlékszik a kezdetekre, arra, hogy mi maradt meg eredeti álmukból: a zenélésből. Valamint, hogy hogyan birkóztak meg a hirtelen jött sikerrel, és milyen mélységeket éltek meg.
Edgar Wright rendezésétől, a The Sparks Brothers című doksitól is eldobja az agyát az ember, olyannyira, hogy szinte táncra perdülne a nézőtéren. A Sundance hivatalos versenyprogramjában is “megfuttatott” film egy extravagáns, sziporkázóan eredeti zenei életművel rendelkező testvérpárról szól, akik tulajdonképp a mai popzene hangzásvilágát képviselték a ’60-as, ’70-es években. Eredetiségüket, kalandvágyukat bizonítoandó, 1994-ben például a house és a techno szellemében készítették el “Gratuituous Sax and Senseless Violins” című albumukat. Az archív koncertfelvételekkel, interjúkkal “zsongító” mű bitangjó kritikákat kapott, szóval, már csak ezért sem érdemes kihagyni.
Valószínűleg nagyon unnánk a filmet zene, zajok, hangeffektek, atmoszférateremtő melódiák nélkül. Nem lenne musical, nem lenne táncfilm, és talán maga a film sem létezhetne már. Vagy épp nem lenne ilyen sikeres művészeti ág. De vajon mit ad hozzá a hang a filmhez? Érzelmeket, és még…? Nos, a Hullámlovasok: A filmhang művészetét [Making Waves: The Art of Cinematic Sound] is a Tribeca Filmfesztiválon láthatta először az egyes filmek kulisszáira is kíváncsi közönség, még 2019-ben. Megannyi részlet ezernyi remekműből, interjúk legendás zeneszerzőkkel, hangmérnökökkel, rendezőkkel – ez vár rád, ha megtekinted a Hullámlovasokat. Megszólal Streisand, Lucas, Redford, Spielberg… és még sokan mások.
Az amerikai Bryan Fogel, az Icarus díjnyertes rendezője elkészítette a világ talán egyetlen, igazán fogyasztható és mozis fotelhez feneket tapasztó doksi-thrillerét, A szakadárt [The Dissident]. 2018-ban, Isztambulban eltűnik a Washington Post szaúdi zsurnalisztája, Jamal Hasogij. Minden jel arra utal, hogy meggyilkolták, és amint a felesége által indított, világméretű nyomozás egyre mélyebbre ás, különböző konspirációk is szárnyra kapnak. Végtelenül izgalmas tehát. (Az ügyben tavaly született ítélet, öt vádlottat marasztaltak el.)
Szintén pár éve, 2014-ben történt a Közel-Keleten egy megrázó eset, aminek során az Iszlám Állam fanatistái több, mint 6000 jazidi nőt és lányt raboltak el, és csináltak belőlük szexrabszolgát. Ők váltak az ottani köznyelvben Sabayákká. (A jeziditák egy, az iraki Szindzsár-hegység kerül élő, kurd nemzetiségű vallási kisebbség. Hitükre a korai iszlám egy misztikus változata, a szúfizmus hatott. Szinte állandó üldöztetést kellett elszenvedniük történelmük során. Agresszív muszlim felekezetek és az ISIS sem kegyelmez nekik.) Viszont egy önkéntes csoport halált megvető bátorsággal, az éj leple alatt kutatja fel a családjuktól esetenként több éve elszakított nőket, lányokat. A dokumentumfilm a Sundance egyik szenzációjának számított, végül saját kategóriájában el is nyerte a legjobb rendezés díját. De nyert még a DocAviv fesztiválon, Hong Kongban és Moszkvában is.
A románok is tudnak jó dokumentumfilmet készíteni. Sőt! A bemutatása óta jópár fesztivált megjárt Alkalmi kémek [Spioni de Ocazie / Occasional Spies] a Berlinale Talenst-programában is helyet kapott, és témáját a második világháború idejére helyezi. Kevésbé ismert a sztori, miszerint azokban az években a brit hírszerzés átlagos fiatalokat, főleg palesztin zsidókat küldött a nácik által megszállt kelet-európai helyszínekre, kémszolgálatra. Mivel egyebként is üldözték az ugyanazon vallású embereket, küldetésük alapból halálra volt ítélve. De vállalták, hisz feladatuk szerint meg kellett szervezniük az ellenállást a hadifoglyok számára.
Az alkotók jelenlétében mutatják be az izraeli Speer Hollywoodba megy [Speer Goes to Hollywood] című ellentmondásos dokumentumfilmet. Vanessa Lapa belgiumban született és nőtt fel, viszont 1995-től Izraelben élt és dolgozott. Már nem újdonság számára a náci téma, hisz 2014-ben The Decent One címmel az SS vezetőjéről, Heinrich Himmlerről forgatott filmet. Most pedig a világháborút követő nürnbergi perben azt a magasrangú nemzetiszocialista lídert mutatja be tesközelből számunkra, aki, jóllehet, Hitler bizalmasa és főépítésze volt, sok millió hadifoglyot küldött a biztos halálba – mégsem ítélték el a közép-frankföldi városban. Albert Speer maga teremtette azt a mítoszt, miszerint ő volt “a jó náci”, és 1971-ben Inside the Third Reich címmel könyvet is írt. Ezzel alig leplezett célja az volt, hogy múltbeli bűneit tisztára mossa. Mi több, pofátlanul elvitte a Paramount Stúdióhoz Hollywoodba, ahol a kötetből forgatókönyv készült, majd tv-film 1982-ben, Rutger Hauer főszereplésével.
“Kérem, tartsa a vonalat“, gyakran halljuk ezt a mondatot, és sokszor igencsak bosszantó tud lenni. De mi lehetne ennél bosszantóbb, mint az, ha a telefonunk vagy a tévénk egyáltalán nem működik? Pavel Cuznioc osztrák dokumentumfilmjében kis emebrek életébe, körülményeibe, intim titkaiba, nappalijába lesketünk be, Kelet-Európa legelterjedtebb zugaiba. Ugyanis mi, nézők, telekommunikációs szakemberek munkáját követhetjük nyomon.
Gábor Bence 46 perces, szintén egy adott zsánert boncolgató, arról elmélkedő doksiját közönségtalálkozóval egybekötve mutatja be a Fesztivál, a Zukor-teremben. Sokak által várt alkotás, mely alapvetően a magyar képregénykultúráról fog szólni. Születésének körülményeiről, hogy mennyire volt életképes, hogy milyen változásokkal járt a ’89 utáni időszak, milyen a képregény jelenlegi helyzete, és milyen jövő vár rá. Megszólal többek között Harza Tamás, a Képregénybörze főszervezője, Kertész Sándor író (Szuperhősök Magyarországon; Pókember Generáció), Szebeni Péter képregényrajzoló, író, Korcsmáros Gábor, egy híres kéregényrajzoló unokája, Kiss Ferenc képregényszakértő, illetve Pálfi György filmrendező. Volt egyszer egy képregény [Once Upon a Time There Was a Comic Book] szeptember 11-én, 16 órától.
Ha nagyon gazdag lennél, Te is gyűjtenél különleges óriásfákat a kertedbe? Salomé Jashi grúz-svájci-német koprodukciós, gyönyörűen fényképezett, lírai dokumentumfilmje egy ilyen famatuzsálem útját, logisztikáját követi eredeti helyétől célállomásáig. A Kertrendezés [Taming the Garden] a DOCUdays Human Rights filmfesztiválon a mezőny legjobbja lett. Nem is csoda, hisz alaptémája a fák és az ember ősi kapcsolata.
Személy szerint nekem sokkal többet adnak ezek a filmek, mivel szükségszerű, természetes realisztikusságuk, személyességük által az ember önmagát is jobban megismerheti, miközben velünk élő emberek sorsának alakulását figyeli. Ezzel szemben a fikciós filmek (egypár kivételtől eltekintve) – bármennyire igyekeznek – számomra nem tesznek hozzá a katarzisélményhez. Azért is jó CineFestre járni, mert a színvonal és a mérce minden évvel egyre magasabb. Ami engem illet, még több dokumentumfilmet néznék a fesztiválon, de akkor menjek el a BIDF-re. 😛 Gondolom, ez is össze fog jönni egyszer.
Lánczos Norbert
Bogó drámázik 