Példátlan, pesszimista, impulzív és intuitív. Mindent megtehetsz, holott sok értelme nincs.
Káosz. Mit értünk e borsnyi szócska alatt? Ki tudja a módot, mely negálhatja a káoszt? Az ember hagyma, több rétegű: noha kiszámítható, mi van a legfelső réteg alatt, nem lehetünk benne teljesen bizonyosak. Elképzelhető, ha mélyebbre ásol, oly torzulásokat fedezhetsz fel, ami kihathat viselkedésedre, külsődre, ami a tébolydába vezet. Bár folyton változol, jellemed, viszonyod környezetedhez már kisgyerekként kialakul benned. Elég egy súlyos trauma, és a társadalom peremére kerülsz, ahol csak erőszakkal érhetsz célt. Erőszak pedig erőszakot szül. Így válik a képregények fellegvára a megfékezhetetlen káosz birodalmává.
Félelem és rettegés űzte el Gotham városából a napfényt, s tette kénes kékes feketévé. A Pokol se lehet ennél nyomasztóbb hangulatú. Persze, mindenhol élnek „időt pazarló” fejesek, aki arról vitáznak, a hősi halál vagy a sok évig űzött bűnözés a kifizetődőbb – csak prédikálnak, mit nekik, ha a legnagyobb kórház a levegőbe repül?! Klassz hirdetés lenne: „Ha a grillsütőt rakétavetővel indítaná be, költözzön városunkba, legyen a szomszédom.” Micsoda illúziók a sötét oldalról! Ugyanakkor vonzó is lehet a hedonizmus – egy darabig. Vajon milyen gondolatok cikáznak Jokerben, amikor épp nem gyilkol? Hogy hajtja álomra a fejét? És vajon uralhatja-e egy filmszerep az azt életre keltő színész lelkét, lényegét?
Heath Ledger állítólag öt perc alatt elfogadta Joker szerepét a Batman saga legújabb darabjában, mely elég kétértelműen A sötét lovag címet viseli. Már Follett is bebizonyította, öldökléseik okán a lovagok gonosztevők, így akár Joker is lehetne a „címszereplő”. Talán a felkészülés alatt vezetett naplójából kiderülne, a színész megbánta-e, hogy elmerült a kegyetlen, minden szabályt nagy ívben elkerülő őrült világában. Ám konspirációnak itt nincs helye, nem méltó a filmhez, még kevésbé a fiatalon távozott ausztrál színész kimagasló életművéhez.
Nem akarok másokat ismételni: az év legjobban várt mozija (amely ráadásul messze a legjobb képregény-adaptáció); „minek Ledger-nek posztumusz Oscar, ha már meghalt”; „Christian Bale Gotham James Bondja”… A szuperlatívuszok nem segítenek.
Christopher Nolan kivételes tehetségű rendező. Olyan, aki képes ráijeszteni a nézőre, nem beszélve az élményről, a remegést kiváltó apró katarzisokról. Feledve Jokert, Nolan története hezitálás nélkül osztja a pofonokat, hogy: „nőj már fel, ez az apokalipszis veled is megeshet…” És valóban, egyszerű emberként, megszeppenve szemléljük a gigászok küzdelmét. Rossz a rossz ellen. Habár az új kormányzó, Harvey „Kétarc” Dent (Aaron Eckhart) csontosabbik „pofáján” inkább röhögni lehet, A sötét lovag műfajában felülmúlhatatlan.
Varázsát nem lehet megfejteni, csak a kulcsszavakat ismerjük. A félelem hat az elmére, az elmét viszont a bosszú hajtja az ismeretlen sötétség felé. Batman rajongótábora ezúttal is szép számmal gyarapodott.
Sokszor kárörvendőn jelentjük ki, minden ember a maga balszerencséjének a kovácsa. Például dühöngünk és átkozódunk, ha elvesztünk egy „kabalát”, ám ez halmozottan igaz, ha teszem azt: gyilkosságról vagy hasonló komoly „tettről” van szó. Hollywood modern Chaplinje (kinek anyja még az égből is dirigálna…), a rendezőként is kiváló Woody Allen ugyanezt a látásmódot közvetíti felénk.
Hinnünk kell az előjelekben, jobban meg kell fontolnunk, mit és miért teszünk, habár ezzel az erővel lehúzott redőny mellett kuksolhatnánk a paplan alatt.
Jóllehet, néha túl direkten fogalmaz, Woody 2007-es mozija, a Kasszandra álma hihetetlen tehetséggel számol be a kiugrásban és a felemelkedésben rejlő lehetőségekről, ugyanakkor éles kontrasztba állítja a „baljós előjelekkel”. Minderre nem is a történet sodrában jövünk rá, sokkal inkább később, egy vörösbor mellett merengve. Mestermunka, amelyben a kisember nyelvezete, döntései és vágy(álma)i köszönnek vissza. Két fivér, Ian (Ewan McGregor) és Terry (Colin Farrell) mindig mindent együtt csináltak, ezért is meglepő, jellemük mennyire különbözik. Amíg egyikük gyerekesen gondolkodik, betegesen igényli az „erősebb” nyújtotta biztonságot és meggondolatlan döntéseket hoz, másikuk pont az ellentéte. Persze, összeköti őket a szeretet és az együtt megélt emlékek… nem beszélve a híres nagybátyjuk (Tom Wilkinson) iránti tiszteletről, akire mindig számíthatott a család. Ezúttal viszont fordult a kocka, ám Howard bácsi kérése (egy gyilkosság) – amin valljuk be, sokunk kiakadna – végzetes végkifejletbe sodorja kettejüket.
Súlyos szó ez, és merész vállalkozás a végzet… hatalmáról forgatni még a filmtörténet egyik legbohémabb rendezőjének is. Eredetinek nem mondanám, de mindent feledtet a bravúros (noha kissé szokatlan) szereposztás – az ír-skót testvérpárra gondolok -, Zsigmond Vilmos operatőr megkapó képei, és persze a rekviemszerű zene. Mint a Match Pointban, Wooddy itt is klasszikust „kért”. A Kasszandra álma kulcsmomentumait oly nagyon jellemző – szépen fogalmazva – eszelős remegést („berosálást”) és az ezzel járó feszült hangulatot Philip Glass a nagybőgő és a cselló lüktető dinamikájával viszi a vászonra.
Tudom, színészet, de nem mehetek el szó nélkül Farrell játéka mellett. Eddig nem különösebben kötött le alakításaival (rosszfiúk; esendő nagymenők; zsaruk), most viszont elgondolkodtatott a tipikus ideggyenge autószerelő karakterében. Terry nemcsak szenvedélybeteg, de depresszióra hajlamos, ami a film végére őrülettel párosul. Ian miatta kerül abba a nem túl hálás helyzetbe, ami majd a film csattanójához vezet.
Későn kezdtem őszintén csodálni Woody Allent – aki amúgy a forgatókönyvet is jegyzi -, későn nőttem fel hozzá. Filme „angolosan” végződik, ezért zárását talán átgondolatlannak érezhetjük. Összecsapottnak, így teret engedve az egyébként felesleges, analitikus fejtegetéseknek. Szorult helyzetben bármire képesek vagyunk, s ha kell, támadunk védekezés helyett. Ennyi.
Állítólag a „pánikolásból” is van kiút, csak kérdés, milyen… Hja, és az se mindegy, milyen kockázatot vállalunk. De ez már tényleg csak okoskodás.
Amely nem mellesleg arra hivatott, hogy kiszakítsa színészeit a közvélemény által generált, acélos szilárdságú és már-már betokozódott skatulyák sötétjéből.
Hisz valljuk be, korántsem ismertük kettejük (merthogy egy kettősről van szó) komikusabb oldalát. Gyakorlatilag egyetlen, ám hosszú, többszörösen összetett mondatban elmesélhető Hans Canosa 2005-ös, A nő másik arca című mozijának sztorija. Egy magányos férfi (Aaron Eckhart) és egy szétesett nő (Helena Bonham Carter) látszólag első találkozása a számtalan New Yorki esküvő egyikén, amely kölcsönös, oda-vissza évődéseiket követően az ágyban és egy szerelmi vallomással megspékelve végződik. Látszólag első… holott cirka húsz évvel ezelőtt már volt közük egymáshoz. Nevük lényegtelen, ki sem derül. Elég, ha ők tudják. Újbóli „felbukkanásuk” előtt a férfi egy Sarah nevű táncosnővel kavart, a nő pedig Londonban élt Jeoffrey-val, a kardiológussal. Persze, nem törték össze a szívét, avagy nem szívesen emlékszik rá…
Mindent összevetve tehát, A nő másik arca kreatív film, amelyben a változatosság kedvéért a szereplőket nem fejezik le, nem oltanak pitébe darált emberhusit, továbbá nem mentik meg az emberiséget a kihalástól, végül nem köszönik meg, hogy rágyújtottál. Valóban! Helena Bonham Carter – de sokkal inkább a 19 énjét játszó színésznő – olyan, mint Romy Schneider Sissi-je vadóc kiadásban, érett nőként pedig, mint valami kegy- és kedvvesztett baronesse, aki ez által tökéletesen kilóg a sorból. Eckhart nem éppen „pasis” karaktere szintén fura, tudniillik egy zsiványosan csibész, mohó kiskutya, aki néhol szánalmas behízelgő vigyorával, habár azért szeretnivaló.
A fentieken túl lényegesebb a mű technikai kivitelezése. Az alkotók (de leginkább Steve Yedlin operatőr) felosztották a képmezőt, amely jelentősen kitágítja a befogadó látóterét. A múlt, a jelen, s lehetséges jövők ketté szelt képei először izgalmasak, aztán fárasztóak lesznek, majd mindig ezt akarod viszont látni. A röpke másfél óra alatt érdekes módon észreveszed, hogy az épp a másikat hallgató félt figyeled a beszélő helyett. A beszélő snassz. Inkább a reakciók, a mimikák, a gesztikuláció tesz még kíváncsibbá.
Ahogy felcsendül az ugyancsak „ex” Carla Bruni énekhangja egy játékos, francia dalban (amitől ujjad a szádba rakod, mintha különlegesen finom bodzavirág fagylaltot nyalogatnál róla), szóval abban a pillanatban telhetetlen kukkolójává válsz az eseményeknek. Van egy másik pikáns, a fiatalság érzésétől fűtött dal is a filmben, melyből azonban csak a „sex, sex, sex, sex” szavakat érdemes kihallani…
Múlt, jelen és a lehetséges jövők. Talányok. Vajon hogy alakul? És mi lett volna, ha…? Mindközül a legrosszabb, a legkegyetlenebb kérdés. A férfi még most is szereti a nőt, jóllehet tisztában van vele, el kell engednie. Mert a boldogság egy ponton – minden gúnyos felhang nélkül állítva – tényleg baromira fájdalmas tud lenni. A sors kárpótlása az elvesztett évekért.
Csak két nap múltán érzem az ujjaim képesnek az írásra. És CSAK Em tudja, milyen zaklatott is voltam aznap este. Remegett kezem-lábam, és csak bámultam a bárpultot. Meredten. Teljesen kizártam a külvilágot, az egyszem Emmen, a piámon és cigimen kívül. Természetesen megvártam, amíg a nevek végigperegnek a vásznon, már csak azér’ is, mert újból láthattam a legjobb jeleneteket – lényegében az egész filmet; hogy jobban rögzüljön, gondolom. És a zene! El nem mondható csoda! A villamoson az ajtó ablakából végig lefelé bámultam: a suhanó utat a Villanyrendőrig. A kávézóban ülök, Em hozza a teás ládikót. „Ki mondta, hogy teát kérek?” – kérdeztem félig flegmán. „Egy itallapot, légy szíves!” „Már megvolt a mai teaadag?” – reagálta le mosolyogva. Becherovkát és Johnny Walkert rendeltem. Aztán – a kiszolgálást nem várva – szinte kirohantam cigire, háttal a többieknek: a régi főnök, egy piás vendég, Es és Em… mi másról, a borokról diskuráltak. A terasz peremén ácsorogtam, háttal. Mi mást, ez eget, a felhőket, a lenyugvó Naptól rózsaszínűre festett felhőket kémleltem. Öt perc múltán, mint az elmeháborodott fordultam be – Em vizet is adott, s rögtön elmagyaráztam zaklatottságom okát. Majd a fél Becherovkából erőt merítve felálltam, s bemutatkoztam. Rémülten konstatáltam, nem hat a pia! Mi lesz most? Hogy fogok lenyugodni? Ámbár nem váratott sokáig, a Búza felé már danoltam… Ennyit az úgynevezett állapotomról!
Két napig készültem tehát eme esszével. tegnap félig-meddig átböngésztem a Napfény ofisöl szájtját, felraktam a plakátot a blogra, ennyi. Hja, képeket is szedtem le… Megmondom az őszintét, nem egyszerű elkezdeni. Ha 1977-ben látom a Star Wars IV. részét (Egy új remény), valószínűleg ugyanígy lennék, ugyanezt érezném a szívemben. Szóval, kicsit tanácstalan vagyok. Épp ezért, annak dacára, hogy az éppúgy megfoghatatlan Az álom tudománya című moziról egyből tudtam dadogni valamit, ezúttal két kritikát is elolvastam – mintegy mankó gyanánt. S bár azon cikkek nem tartották lényegesnek, külön kigyűjtöttem az összesen nyolcszereplős alkotás karaktereinek neveit, de… most döbbenek rá… valóban lényegtelen, hisz sokan nem látták.
A film – ahol lehet – mellőzte a CG-technikát, tehát makettekkel dolgoztak, viszonylag kevés zöld hátteres jelenet található a szalagon. És valljuk be, sokkalta élethűbbre, székbe süppedősebbre sikeredett, mint mondjuk a Sky kapitány… bár, azt nem is láttam! (Bocsi, Jude!) Csak feltételezés. Mindenesetre, tény, hogy a zsáner haldoklik; érdekes párhuzam ez a Napfény alaptörténetével… Napunk, minden élet kezdete (vagyis hogy van ez?) haldoklik. A legszomorúbb, nincs időpont, tehát csak viszonyítani tudunk. A sztori kezdete előtt hét évvel Az Icarus I. (fedélzetén tapasztalt tudósokkal és asztronautákkal) – egy maroknyi „isten” elindul, hogy felélessze oly sok szerelmes regény karizmatikus „motívumát”. Kansas méretű nukleális töltetet visznek, egyenesen a Napba, hogy egy kvázi mini ősrobbanással felélesszék. No de! Valahol a Merkúr környékén vagy utána nyomuk veszett… Ha célba értek volna, amihez már csak pár óra hiányzott, azt a Földön nyolc percen belül érzékelnék, optimális esetben.
Hét év telt el tehát. Az új űrhajó, az Icarus II. (Sainttel, a VOX újságírójával egyetemben felelőtlenségnek tartom így nevezni a gépezetet, hisz az ördög nem alszik…) A küldetés ugyanaz, egy tapasztalt, hétfős legénység (az Alien-filmekhez hasonlóan koedukált) elindul a régóta jégkorszakát élő anyabolygóról, hogy… de ez már tudható. Ahogy a kockák peregnek, hihetetlenül izgalmassá válik a cselekmény, végig irányítja a nézőt, tudja, hol fogja meg. Az elején természetesen általános képzavar uralkodik, aztán minden megvilágosodik! Szokásos forma: majdnem minden átértékelődik, miközben, egy-két súlypont megváltozik – mily nagy paradoxon! A szereplők az életükért küzdenek, miközben az ember csak egy apró porszem a végtelen univerzumban, aki mégis olyat művel, oly nagy áldozatra képes Földünkért, ami a XXI. század első évtizedének vége felé ésszel fel nem fogható! Küzdeni a közben Duncan MacLoaddá manifesztálódott (de most komolyan! a Fantasztikus négyes jóságos szörnyéhez hasonlítanám az ipsét, aki nem más, mint… nézzétek meg a filmet! „Csak egy maradhat, aki közel van Istenhez, s beszélget vele!”)… szóval „vele”, megbirkózni az elemekkel, legyőzni a legyőzhetetlent és végül, de nem utolsó sorban: hősiesen helyt állni idegszálaink százéves háborújában. A nagyeposzok záróakkordjai bakfittynek számítanak az e mozi végén elhangzó és lezajló ódához képest. Nem sírtam, de közel álltam (megint) hozzá. A fény befogadott, átjárta testem s lelkem, átformálta képzeletem, mert olyant láttam – olyan NAGYszerűt, erőket az esetlenségben -, ami… hát, nem tudom. Talán még a Dűne utáni állapotomhoz hasonlítanám az akkorit, s a mostanit is. Lélekben újból átélem, bár csak így; képtelen lennék még egyszer megnézni. Nem akarom elveszíteni a varázst, mi most körüllengi ezt a TISZTÁN brit filmet. (Ami alacsony költségvetésből – 10 millió font – készült, so fityiszt mutatott az Államoknak…) Esszém tárgya nemcsak látvány és effektek és napkitörések sorozata, de maga a történelem! Igen, s noha a jövőben játszódik, tudom, egyszer be fog következni. (Jó, így bátor a kijelentés, de valami ilyesmi biztos lesz majd.) Bizonyára figyelmeztető célzattal (is) készülhetett, illetve lehetett az alkotókban ilyesmi gondolat (is), ezt csak odafent tudják. De kikről is beszélünk, miféle-fajta Hősökről?
A klasszikus sci-fi aprócska thriller elemekkel csupán néhány főbb szereplőt vonultat fel… végeredményben ilyenek az „Ellen Ripley szörnnyel játszik”-mozik, ilyen a Csillagok háborúja (vegyük ki a képből a klónokat, meg a tanács tagjait!), s ezt az utat követi a Napfény is – összesen nyolc kulcsfigurával. Csak ismételni tudom – sajnos – Saint-et: van itt dalia és annak látszó, a mindent koordináló – s talán épp ezért korán kipottyanó (elhamvadó – jujjjj, de gonosz vagyok!) – kapitány, hősködő izomagy, aztán… Szerelmes, önfeláldozó és az ellentéte, de az idegroncs és a megfontolt karaktere sem hiányzik. Capa sorsa sokunk követendő példája lehetne. Lényegében ő a narrátor, s köré épül a történet. A döntése után – tudjuk – csak rajta áll a siker. Hmmm… pillanatra eszembe jutottak a régi trubadúrok vagy az olyan szerelmesek, kiknek világot megváltó megbízatásuk van. Kik arra rendeltettek, hogy szolgálják földüket, hazájukat, avagy… bolygójukat.
Talán így kéne. Felfogni, küzdeni, harcolni, meglépni, amit addig soha. Érdek nélkül. Furcsa-magasban, hol megszűnik tér és idő, dacolva a hihetetlen, minden tréninget sarokba hajító erőkkel; porszem Góliát ellen. A film honlapján található egy kép… ahogy a Föld aránylik a Naphoz. Szinte alig látszik az Élet Bolygója. El tudjuk képzelni? Bizonyára. Mindenkinek ajánlom, nézze meg! Nem kell csillagászati programot feltennünk gépünkre, hogy fogalmat alkossunk a Galaxisról, belénk nevelték végtelenségét és elképesztő „tömegét” – minden tekintetben. Ha úgy tetszik, jótékony agymosás… engem meggyőzött! Most, hogy befejeztem eme irományt, talán mégis beülök rá…
Nem számít, hány évtized telt el, és az sem számít, hogy a bűnösök, az önjelölt istenek megfizettek borzalmas tetteikért, a második világháborúban történt szörnyűségek még ma is megrázóak. Emberek, hosszú és boldog életre teremtett emberek álllattá degradálásáról és haláltáborokba szállításáról beszélek. Zsidó, bűnöző, politikai fogoly, szodomita – ahogy régen neveztek minket -, mintha tehettek volna származásukról, vagy nemi hovatartozásukról! Továbbá az sem számít, hol és melyik korban élsz, akkor is alakoskodnod kell.
Melegnek lenni, kirekesztett közegben is kisebbségként élni, röviden erről szól a színész-rendező Sean Mathias 1997-es, és eddig egyetlen remekműve, a Bent. Az angol-japán mozi a háború Berlinjében, pontosabban egy hírhedt melegbárban indul. Itt éli mindennapjait és szeret egy éjszaka erejéig a felkapott bohém playboy, a sármos és szexi Max (Clive Owen), s azt hiszi, övé a világ. A sors azonban hirtelen a Dachauba tartó vagonra „rakja“, hogy sembesüljön a szomorú valósággal. Azt hiszi, túlélheti, ám hamar rájön, helyzete kilátástalan. És cselekszik.
Különös, a Bent mennyire görcsösen próbálja oldani a téma komolyságát némi helyzetkomikummal, tudat alatt mégis visszazökkent a szomorú tényhez. Amikor például a tömeg erőltetett menetben halad a tábor felé, a néző piknikező házaspárral, illetve a folyóparton játszadozó gyerekekkel találkozik. Aztán valahol Max munkája (nehéz köveket cipel egyik pontról a másikig) is a geg műfaját súrolja, nem beszélve „kollégájához“ (Lotharie Bluteau) fűződő ambivalens kapcsolatáról. A filmben feltűnik még Jude Law, Ian McKellen és Mick Jagger is – utóbbi a spicli lokálénekes(nő) Greta szerepében.
A film melankolikus, alapvetően zongorára és hegedűre épülő zenéjét az a Philip Glass jegyzi, aki többek között Az órák (2002), A mágus (2006) vagy személyes kedvencem, a Kasszandra álma (2007) hangulatát is megteremti. Viszont a díjnyertes Bent történetéből egy bizonyos pontot követően szinte teljesen eltűnik a zene – marad a néhol „tarrbélás“ unalom, a már említett helyzetkomikumok, valamint a nagyszerű színészi alakítások. Clive Owen egyszerűen zseniális, habár nem ezzel a filmmel lett világszerte ismert A-listás sztár. Ha megjegyezhetem, ő az a pasi, akit a mufurcsága ellenére sem dobnék ki az ágyamból…
Véleményem szerint – és lehet, hogy később is hangoztatni fogom -, senki nem rendelkezhet kénye-kedve szerint szabadon egy másik ember élete felett. Továbbá a tolerancia mindennél fontosabb kéne, hogy legyen. Bizonyára ez is motiválta a nagyszerű kutatót, Günter Graut, hogy megírja Homoszexualitás a Harmadik Birodalomban című munkáját, amelyben részletesen tárgyalja többek közt a magas beosztásban lévő meleg náci tisztek kétszínű és önkényes viselkedését. Az egyenjogúságért vívott harc tehát még ma is aktuális, csak a megítélés, illetve a sokszor téves sztereotípiák rontják kissé az esélyeinket.
Élj az ókori Hellasban, Hitler alatt vagy ma – ha meleg vagy: szabad vagy. És ez a lényeg.
Lassan véghajrájához közelít a Cannes-i Filmfesztivál, de még mindig ezerre peregnek a filmek, nincs megállás, a shownak mennie kell. Mundruczó Kornél Fehér Istene óriási siker volt, a csokornyakkendős kutyáért megvesztek a sajtósok. Ilyet tán nem láttak még? Ott van a plakáton Mastroianni, igen, a nagy Marcello. A vörös szőnyegen lépdelt Gosling, tipegett Kidman és Blanchett – én pedig a tavalyi mustra egyikéről írok.
Végre hozzánk is eljutott a Coen-fivérek legújabb rendezése, a Llewyn Davis világa /Inside Llewyn Davis/, amely a 2013-as Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének Nagydíját érdemelte ki. Ezt leszámítva csak jelölései vannak. Ám azt ne feledjük, ezek között lapul két Oscar-nomináció.
Llewyn Davis, a címszereplő élete is ilyen – vagy legalábbis valami hasonló jön le abból, amennyit a film cselekménye, a dramaturgia elmesél nekünk. A „boldogulás” nála nem egyszerű, mivel félig olaszként, félig wales-iként amerikai népzenét énekel (amúgy könnyfakasztóan) a korai hatvanas évek New Yorkjában. Komikus is lehetne, de…
Saját lakása nem lévén barátoknál, zenésztársaknál, ismerősöknél kénytelen meghúzni magát. Nem mellesleg tél van, így a „zavaró tényezők” megsokszorozódnak. Páran úgy vélhetik, ez a vékony bársonykabátkás, gyapjúsálas fazon maga is zavaró tényező. Nem ítéljük elmégsem, mert a film során kiderül, min mente keresztül. Részletekbe nem bocsátkoznék, a lényeg, hogy végletes dolgok történtek. … Ez van, bele kell törődni, és a srác sem tehet másképp.
A könnyek elfolytak, csupán az emlékek maradtak, és a végtelen, betöltetlen űr. Oscar Isaac (W.E., Ex Machina, Kétarcú január, Star Wars VII.) gyönyörű, óriási szemei tökéletesen kifejezik ezt a „hoppon maradtam” életszituációt. (Mint ahogy a gőgöt, a becsvágyat, az irigységet és a kiábrándultságot.) Kell a pénz, így továbbra is fellép, de érezhető a veszteség, így kicsúszott a lába alól a talaj. Na meg, hogy jobbára senki sem áll mellette. Ő is érzi: ha valódi alkotóművészből csak egy koszos megélhetési zenésszé süllyed – ezzel meggyalázva, szembe köpve gyerekkorától dédelgetett álmait -, már nem kér belőle. Visszamenne matróznak, ám a sors most is közbe szólt, akárha előre tudná a játszma végét. A film lezárása azonban nyitott marad, s a tavaszi nap első sugarai is messzi vágyálmok még.
Egy zenészről, zenészekről szóló film meghatározó pillérei nyilván a dalok. Akad köztük vidám, a „bugyutizmus” határát taposó – de legtöbbjük szomorú, szívet tépő, szorongató melódia. Balladaszerű. „Lőj ki az űrbe” – mondjuk ezen nevetni szokás; „Körbe utaztam a világot, de meghalok és nem leszek”; „Ha lennének szárnyaim”; „Johanna királyné kihűlt, kő teste” – ilyesfajta dalszövegektől az ember szeme elfelhősödik. Pedig Llewyn minden megtesz a sikerért, jóllehet, mások (pl. a Jeant alakító Carey Mulligan) nem így látják. Chicagoba is elutazik a legnagyobb fagy, szél- és hóvihar idején, hogy picit megkapaszkodjon ebben az „életnek” titulált orkáncsapdában. Hisz csapdába került, vergődik, senki sem törődik vele, útban van. A körülötte élők sorsa egytől-egyig világosan látszik, kikristályosodott, befejezett. Ahogy Koltai Lajos mondja nagyszerű alkotása, az Este kapcsán: „A két nővér (Natasha Richardson és Toni Colette) sokban különbözik, de leginkább abban, hogy egyikük élete befejezett, a másiké még nyitott, nem látni, milyen lesz a vége.”.
Llewyn nővére családos, szegény édesapja az utolsókat rúgja, a mecénás idős – s már idejekorán befutott – zenészházaspár (Robin Batlett, Ethan Philips) szintén elvan a maguk kis világában (s villaszerű fészkükben). Jim (Justin Timberlake) és Jean megint csak ügyesebben lavíroznak a zenei élet színterén. Jean különösen… khm… önfeláldozó. Furcsa volt Mulligant egy ennyire a földön járó, macskamód talpraesett karakter bőrében látni. Korábban jobbára labilis figurákat keltett életre. Kiemelkedik ezek közül személyes kedvencem, a Shame. Abban a filmben is énekel; ott kínos volt, itt üdítő. Ám hozzáteszem, barnán is a buta szőke Marylint láttam benne. Skatulyatipikusság-formula, vagy mi. A timberlékről nem beszélek, neki jutalomjáték volt ez a szerep. Hjaaaa, bírtam a haját.
Rajzolj egy kört. A pontot, hol a tollad először érinti a papírt, jegyezd meg, emeld ki. Az az Te egyetlen biztos pontod. Most a kör mentén – belül – rajzolj hullámos kacskaringókat. Megvan? Előtted terül el egy életszakasz. Amelyben „sok kérdés nyitott még”.
Mindannyian kezdjük valahol, és csak rajtunk múlik, mi lesz a végén, milyen szájízzel emlékszünk vissza a hibáinkra, a kihagyott lehetőségekre. Koltai szerint nincsenek hibák. Bah, szép is lenne.
Kiemelném még a nagyszerű operatőri munkát (Bruno Delbonnel neve nem mondott semmit – eddig), mely rendeltetéséhez híven bravúrral teremti meg a film atmoszféráját. Az első jelenet azzal a bizonyos „Körbe utaztam a világot” dallal indul, jobban mondva az egyszem mikrofonnal, aztán fokozatosan tágul a tér. Az énekes munkaeszköze a hangja (a hangszere, s a mikrofon), az íróé a toll. Megcsavarintva, a zenészt a dalai teszik azzá, amivé az írót a gondolatai. Végig élvezzük tehát a dalt, ahogy majd’ mindegyiket a mű során. Hirtelen váltás: egy kényelmes kandúrmacska hátsóját követjük, egy gazdagon berendezett folyosón. A macsek az iménti, most alvó énekesre ugrik, a szemébe néz, dorombol.
Nagyon tetszett a metrózás a macska szemszögéből. Az elsuhanó állomások gyorsvágása, a talán sosem látott tükörképe az üvegen.. Coenék briliáns – nincs rá más kifejezés – húzása volt a macska öntörvényűségének, egyfajta szabadságának, illetve Llewyn fentebb körvonalazott „fogságba esettségének” kontraszja. Briliáns!
– 0 –
Az életet nem tanítják sehol. Menet közben jössz rá dolgokra, összefüggésekre – utólag vagy mindig nagyon okos. A Llewyn Davis világa nem eget rengető film, azt viszont elismerem, okos tabló az élet szereplőinek archetípusairól, a művészvilágról. Hasonló témájú filmek adhatják a kezdő lökést a felnőtté váláshoz, a megkomolyodáshoz.
A cselekmény nyitva marad. Mi lett a félig olasz, félig wales-i papassal, ki amerikai folklórt énekel? Visszament matróznak? Mégis sikerült befutnia zenészként? Vagy a tél utolsó napján fagyott halálra egy koszos sikátorban?
Témáját tekintve az egyik legjobb, s legszebb darab, amit valaha láttam. Egyszerűségében is bámulatos. A londoni Little White Lies magazine szerint “érzékiségében meglepő, hihetetlenül hatásos” mű.
Egy nagyon kedves barátommal néztük meg a 14. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválutolsó versenynapján Francis Lee brit színész-rendező máris kultmoziként emlegetett melegfilmjének ismétlését, amely egy-két vonásában hasonlít a Brokeback Mountainhez, ám sokkal de sokkal jobb annál. Nem is lehetett volna szebben lezárni Barátom legelső miskolci estéjét, mint a Sundance Film Festivalon debütált Isten országa (God’s Own Country Film) megtekintésével. Mindketten nagyon kíváncsiak voltunk, mennyiben tér el az idei CineFest másik melegfilmjének (Call Me By Your Name) képi világától, lehet-e a “melegség” kapcsán párhuzamokat keresni, illetve érdemes-e… Nos, az Isten országa véleményünk szerint jobban és talán merészebb módon szembesíti a nézőt a ténnyel, hogy melegként ezerszer nehezebb megtalálni a boldogságot. (Kis kitérő. Személy szerint, köszönettel tartozom a miskolci Fesztivál művészeti igazgatójának, aki a nemzetközi zsűri elnöke előtt reakciójával kvázi megvédte e két alkotást, és kiállt értük. Díjat egyik sem zsebelhetett be, vizonyt a Szólíts a neveden, illetve az Isten országa vizuális élmény és karakterábrázolás tekintetében emlékezetesek. Vizuális élményen nem holmi testiséget értek természetesen. Vannak párhuzamok, ám ha behatóbban hasonlítanám össze őket, más és más vonást, diszpozíciót emelnék ki.)
Az Isten országa Yorkshire egy eldugott, zord vidéként játszódik, ahol az emberek fő bevételi forrása a farmgazdálkodásból ered. Régen is így volt, most is így megy. A fiatal, nagyreményű Johnny Saxby (Josh O’Connor) feláldozta a jövőjét a gazdaságért. Apja (Ian Hart – egy elszenvedett stroke után – nem tudja ellátni a teendőket, így azok Johnnyra hárulnának, aki inkább a férfikalandokba és az ivásztba menekül. “Mert mit is lehetne itt csinálni mást, mint inni?” – kérdezi egyszer keserűen. Velük él még a nagymama (Gemma Jones) is, ki unokájában csak a semmirekellő iszákost látja. Egy nap befogadnak maguk közé egy román vendégmunkást – vagy kalandort? – (Alec Secăreanu), és ez a mélyérzésű, szorgalmas és a másik emberre odafigyelő, mégis céltudatos fiatalember teljesen felforgartja a kis család addigi életét. Teljesen máshogy áll mindenhez, hisz az őt körülölelő világban a pozitív impressziókra koncentrál. Mint kiderül, egy farmon nőtt fel, tehát szinte azonnal munkába áll Saxbyéknál. Juhokat segít világra, Odüsszeusz ravaszságával adja meg az életben maradás esélyét anyjuk által eltaszított állatoknak, trágyázik, szóval minden olyasmit szívesen megcsinál, amit tavasszal egy farmon kell. Merthogy tavasz van, mégha ködös, nyirkos és nedves is minden. A virágba borult táj egy új, szebb jövőbeni élet reményét hordozza magában. A boldogság ígéretét az elszigeteltségben. Amikor a vidék egy még elszigeteltebb részén kezdenek dolgozni, csupán ketten, Johnny és Gheorghe közt tiszta és őszinte románc szövődik. Tisztán érzékelhető, Johnny még sosem élt át hasonlót, és valamiért a román “cigónak” sem közömbös a fiú. Kettejük nászát megtöri az édesapa újabb stroke-ja. Ettől kezdve a farm ezerszázalékkal Johnnyra szakad, így muszáj helytállnia. De nem bírja sokáig, s a régi elhárító mechanizmusaival kedvesét is elüldözi. Gheorghe egy közeli farmon vállal állást. Johnny nem bírja sokáig. Utána megy, és az apja beleegyezésének birtokában visszahozza. Happy End, boldogság, könnyek. Remélhetőleg örök szerelem.
Az első nagyjátékfilmes Francis Lee története csodaszép… Nemcsak szívszorító, kedvesbájos romantikája, de mondanivalója – miszerint egy ily elszigetelt helyen is van remény.. mindebből erőt meríthet a néző. Hogy egy csöppnyi odafigyelés, szeretet még a legzordabb emberek szívét is felengedi, megváltoztatja, értelmet ad a létezésnek.
A forgatókönyvet is jegyző Leenek nem kellett sok idő megírni a sztorit. A részben saját élményeken alapuló filmet pont ott forgatták, ahol 20 éves koráig élt. Apja farmer volt, és ez a nyomasztóan negatív elszigeteltség sem áll távol tőle. Ahogy Johnny, ő is saját bátor döntéseinek köszönheti, hogy mára igazán nevet szerzett filmes berkekben. Amikor hat éve elkészítette első shortját, felhagyott a színészkedéssel. 4 éve aztán megírta a szkriptet, és a tényleges forgatás tavaly március-áprilisban zajlott Yorkshire télből ébredező vidékén. Ahol, ha önmagadra vagy utalva, válsz igazán sebezhetővé. Egyszóval fejben már rég megszületett a sztori. Secăreanu karakterét is valós személy inspirálta, így esett a választás a sármos színészre. A filmforgatást hónapokkal előzte meg a részletes karakterkidolgozás. Mindez visszaköszön a nagyszerű színészi játékon, melyet fokoznak az alkotás egyszerűségében is lenyűgöző képei. A totál plánok abszolút világossá teszik a helyiek zárkózott, elutasító alaptermészetét.
Lee egyedülálló filmes tehetsége színészei kiválasztásában is meglátszik. A nagymama szerepével Gemma Jones végleg leszámolt a Bridget Jones-filmek által okozott nyilvánvaló beskatulyázással. Ha akkor a “szemébe néztünk”, végtelen kacérságot fedezhettünk fel. Ma ugyanezen szemek, e tekintet fejezi ki leginkább azt a zord reménytelenséget, melyet jobb elkerülni, feledni. Ian Hart sem marad le a többiek mögött, talán neki volt a legnehezebb feladata a filmben, ám sikerrel megoldotta a stroke-kal és az ezzel járó mindennemű megalázottsággal járó apa figurájának interpretációját.
Vannak jó brit meleg témájú filmek. Ilyen a Weekend 2011-ből, valamint a Maurice 1987-ből. Azonban az Isten országa eddig messze a legjobb. Egyfelől itt van tehát a remény üzenete, s hogy ne adjuk fel. Másfelől a film talán eljut olyanokhoz is, akik még mindig durván sztereotipizálják a meleg kapcsolatokat és általában a melegeket.. előfordulhat, hogy ezután megváltozik véleményük.
A nagyközönség szeptember elsején ismerhette meg ezt a csodát, magyarországi bemutatóról nem találtam információt. Talán kap lehetőséget vetítésre még a Művészetek Háza Miskolcban – igazán megérdemelné.
Bevallottan láttunk már furcsa dolgokat a világtörténelemben. Ezt figyelembe véve, nincs abban semmi bizarr, ha a Brit Birodalom feje urdu nyelven tanul egy magát nemesi származásúnak valló indiai “szolgától”. 125 éve viszont botránynak számított a javából…
Van egy ikonikus fotográfia a királyi udvar birtokában 1897-ből, amelyen Őfelsége, Viktória királynő épp az urdu leckéje fölé hajol. Mögötte, az asztalnál – egyenesen a kamerába tekintve – Abdul Karim áll diadalmasan. Az arckifejezése mindent elárul: hiába hódítottatok meg minket, India végül is kulturálisan legyőzte Nagy-Britanniát. Akár az ókori Hellas tette a dicső Rómával, így szivárgott be kis Hindisztán az uralkodó életébe. És mivel Ő volt a leghatalmasabb, parancsait követni kellett. A királyi udvarnál mániának nevezték Őfelsége hóbortját az indiai kultúra és annak húsvér képviselője iránt, titkon szervezkedtek is e kapcsolat szétzilálása érdekében. A “hataloméhes keselyűk” – ahogy Viktória nevezte őket, fel nem foghatták a királynő legmélyebb érzéseit: hogy mennyire vágyik őszinte szeretetre, hogy mennyire magányos, és szomorú, mivel tudja, mindenki a halálát várja. Fia, Bertie (a későbbi VII. Eduárd) őrültnek, uralkodásra képtelennek óhajtaná nyilvánítani, annak érdekében, hogy minél előbb megszabaduljon e “légypiszoktól”, ahogy ő nevezi Abdult.
Stephen Frears megkapó életrajzi dramedy-je (mely a 14. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál zárófilmjeként tündökölt volt múlt szombaton) Shrabani Basu hindu szerzőnő 2011-es könyvén alapszik. Az ebből készült brilliáns forgatókönyv Lee Hall tehetségét dícséri. A The Telegraph 6 éve közzé tett cikke szerint, Basu már egy ideje kutatott a témában (regénye idén jelent meg Magyarországon), amikor kapcsolatba lépett vele Karim egy akkor már meglehetősen idős rokona, hogy átadja neki a “munsi” és barát, a tanító féltve őrzött naplóját, mely az 1887-1897 közötti időszakról szolgáltat belső információkat VicDul kapcsolatáról. Ezzel egyenértékűek Viktória királynő szintén elrejtett levelei, melyben egyes mondatok urdu nyelvre is le vannak fordítva, köszönhetően annak a “kifejezéstárnak”, amit Abdul készített szeretett pártfogoltjának.
Egy kis történelem. Viktória brit királynő 1837-ben, 18 évesen lépett trónra, miután nagybátyja, IV. Vilmos örökös nélkül halt meg. Kiszabadulva anyja (a szász-coburg hercegnő) szigorú kalitkájából, már a kezdetekben szakított a hagyományos uralkodási normákkal. Mivel szavait mindenkinek vakon követnie kellett, merészen vetette bele magát az uralkodásba. “Talán hibázok párszor, de legalább nem vagyok báb…” – hangzik el Daisy Goodwin tavaly debütált brit kosztümös sorozatában (Victoria – TV Series), amelyben Jenna Coleman a fiatal, felnőtté váló uralkodónőt személyesíti meg regnálása első éveiben. Tanúi lehetünk, milyen boldogok voltak Albert herceggel, kinek 1861-ben bekövetkezett korai halálát sosem heverte ki a királyi hitves. Amíg élt, Viktória ezután kizárólag feketében mutatkozott. Később nemcsak férjét, de kegyeltjét (John Brown skót földesúr) is gyászolta – húsz évig tartó “viszonyukról” szól John Madden Botrány a birodalomban (Mrs Brown) című filmje. Annak idején ez volt Dame Judi Dench első filmes főszerepe, amelyért egyből Oscar-jelölést kapott. (Micsoda PR volt idén, hogy húsz év után ismért belebújik Viktória királynő szerepébe! Ah, de ez csupán egy kiragadott hírmorzsa..)
A királynő (The Queen), a Philomena és – kiragadván ismét – a Florence Foster Jenkins redezőjének legújabb filmje, mint említettem, szintén valós eseményeken nyugszik. Közeleg a brit uralkodónő, a viktoriánus kor névadója uralkodásának 50. évfordulója. Ezt megünneplendő, Indiából (amely brit gyarmat volt az idő tájt) értékes érmét rendelnek – egy úgynevezett mohart – a Császárnő (Indiában ez a titulus) arcképével. Két helyi “szolga” adja ezt át az ünnepi vacsorán. Egyikük alacsony, jelentéktelen, másikuk fiatal, magas és jóképű. Oly “arcátlan”, hogy a tilalom ellenére királynőjére tekint, az visszanéz rá, és e pillanat újfent felforgatja a birodalom csendesbús folyását. Abdul hamar belopja magát Viktória szívébe, így válik többek között Őfelsége indiai tikárává, majd tanárává (“munsi”), hisz a királynőt szenvedélyesen érdekli minden ami a Kelethez köthető, de India különösen. Idős korára való tekintettel, nem hagyhatja el Angliát, így Abdul hozza el számára Indiát! Történeteket, legendákat oszt meg nemes hallgatóságával. Viktóriát különösen meghatja az Agrában található Tadzs Mahal és az abban összetört Páva-trón varázslatos meséje. Újból kislány lesz.. Lojalitás és szeretetttel vegyes alázat, amely a kettejük közti légkört megkülonbözteti pl. a királynő és kilenc gyermeke közti kapcsolattól. Utóbbiak, főleg a trónörökös (Eddie Izzard ezúttal is észveszelytően jóóó) – az udvartartás segedelmét kérvén – minden alkalmat megragadnak, hogy aláássák ezt a kapcsolatot. Felkutatják, hogy a 24 éves Abdul voltaképp egyszerű közember (adatrögzítő az agrai Központi Börtönben), egy szegény orvos fia. Miután ez még közelebb hozza őket, a gyalázkodók “az indiai” vallásával hozakodnak elő, mondván: nagyon nem helyénvaló, hogy az anglikán egyház feje a Korán verseit tanulmányozva a muszlim vallást “gyakorolja”. Amikor beszámíthatatlannak óhajtják nyilvánítani, a film egyik emlékezetes jelenetében hosszasan sorolja rossz tulajdonságait, hozzátéve, ” mindez vagyok, de nem bolond!”. Legvégül annyira feldühödik, hogy a királyi udvar lázadását emlegeti. Nem ütheti lovaggá, ezért felszabadítja; a királyi udvar teljes jogú tagjává teszi. A megtűrt indiai családját is magával hozza, amely végérvényesen ellehetetleníti a békét. Abdul a királynő utolsó leheletéig marad… 1901. januárjában, egy nappal a temetést követően az új király kihajítja, “visszatoloncolja” szülőhazájába, s mindent (majdnem mindent) elégettet, ami Viktória és Abdul közös 14 évét dokumentálta. Karim 7 évvel élte túl pártfogoltját és tanítványát.
Ha eddig nem volt ismert, az indiai származású, kölyökképű Ali Fazalt minden bizonnyal mégtöbbször láthatjuk majd a vásznon. Karrierje a Halálos iramban 7 óta fényesen ível felfelé, és ezek után még több feladat várja. Színészi képességei annyira nem nyűgöztek le, van hová fejlődnie. Judi Dench – a brit “national treasure” (Tracy Ullman után szabadon) – mint mindig, most is maximálisan hozza ama profizmust, melyet minden filmjében és színpadi szerepében elvárhatunk Tőle. Respect, Judi! Egyébként Frears-szel már ötödszörre dolgoztak együtt. Dench kitűnő komika, ugyanakkor szívszorítóan tehetséges drámai színésznő, aki most is szinte egy vállon elviszi az egész filmet.
Alapvetően azt vallom: ha netán a színészi játék nem is hatja meg az Akadémiát, a kosztümökre nem lehet panasz. Kijárna egy Oscar.
A Viktória királynő és Abdul egy addig elképzelhetetlen (ezért is mély) barátság, “szerelem”, anya-fiú története. Egy aranykalitkába zárt, végtelenül szomorú és megkeseredett, efásult asszony utolsó esélye, hogy igazán boldog lehessen. Kivételes film, mely alázattal teli szolgálatra (nem szolgaságra) tanít! Megtanítja továbbá: a gyűlöletkeltés és az intrikák gyártása semmire sem vezet. Üzen a kisebbséggel (bevándorlókkal?) szembeni rasszista nacionalistáknak, hogy “ELÉG VOLT!”……
Kultúrák keverednek, mint eddig mindig. Aki nem látja be, ennek mennyire áldásos hatásai lehetnek, nézze meg a filmet. Ajánlom továbbá minden, a korszak iránt érdeklődőnek, a kosztümös filmek szerelmeseinek, Judi Dench csodálóinak – ah, a fél világnak!!!
Bogó drámázik 